2011. október 4., kedd

Addicted- III.


Vete a la mierda novio. 
(ez nem nektek szól ,de olyan jó kimondani :DD)
Ismét egy csodás napot zárhatunk, tömve a kedvenc óráimmal: Matek, fizika és társaik. Mi lenne velem velünk nélkülük?
Nos, igen, el sem hinnétek, mi lett a mi drága jó Jaredünkkel. De nem is akarjátok tudni, bízzatok bennem. Megrontottam a kicsiszivem.
Nos, nem szívom az agyatokat, hanem bepötyögöm ezt  két sort, és már kapjátok is a folytatást :))
zenécske, csak, hogy nézzen ki valahogy a bejegyzés, ajánlom, hogy hallgassátok meg hozzá, mert így feeling a feeling.
Már gondolom mondanom sem kell, azonnal kattintottatok a továbbra :))
Luluka..


Reggel megint anyu keltett. Egy kis reggeli tornával kezdtem a napot: Egy, két, egy két. Na jó, most a másik szemhéjaddal is! Majd az órára sandítottam. Fél kilenc. Hogy mi?! Ja, anyu azt hiszi, 10-re megyek. A fenébe. Kipattantam az ágyból, villámgyorsan átöltöztem egy hosszú sötétkék fariba, hozzá a másik, magasabb sarkú csizmámba, valamint egy sötétkék ingbe, rá farmermellénnyel. A kitűzőt szerencsére nem felejtettem el. Lerohantam a lépcsőn, majd közöltem anyuval, hogy holnaptól nyolckor keltsen, korábbi busszal megyek. Ő a "csak nem egy fiú van a dologban?" nézésével a kezembe nyomott egy kis flakonnal a tegnap esti teából, majd elment fésülködni. Mire valószínűleg a tükörhöz ért, én már a buszmegállóban álltam, és imádkoztam, hogy jó buszra várjak. Imám meghallgatásra talált, a 8H-s busz hívogatóan állt meg a megállóban, ahol hogyha kicsit közelebb állok az úthoz, már szétáztam volna a felcsapódó víztől. Felszálltam, jegyet vettem, majd kinéztem egy, vagyis két ülést.
Három megállón át ismételgettem, hogy "sajnálom, ez foglalt", mikor ahhoz értünk, ahol Jared lakott. Boldog voltam, amikor megpillantottam a haját, ami tele volt esőcseppekkel. Aztán ő is megpillantott, majd leült mellém.
- Szia! Köszi, hogy foglaltál helyet.
- Mi az, elromlott az esernyőd? -vicceskedtem, miközben a hajából söpörtem ki a vizet, amit ha egy flakonba töltök, lehet egész napra fedezte volna a folyadékigényem.
- Nem, csak ő ma úgy döntött, hogy elbújik előlem. Én meg nem akartam lekésni a buszt.
- Azért ha megtalálod, ne veszekedj vele nagyon.
- Rendben. -mondta nevetve.
Egy picit némán ültünk egymás mellett, én az esőt bámultam, ő meg nem tudom.
- Amúgy neked mire kell a pénz? Csak úgy? Vagy egyetemre, esetleg más? -érdeklődött, ezzel megtörve acsendet.
- A Glastonbury fesztiválra akarok jegyet venni magamnak. -mondtam kicsit szégyenkezve. Bár nem tudom miért, legbelül büszke voltam magamra.
- Azta, oda én is megyek! A diákhitel-visszatérítésemből megleptem magam egy belépővel, hogy legalább tudjam mire használni a sátrat, amit anyuéktól kaptam.
- De jó! - mondtam mosolyogva.

Már lassan két hete dolgoztam a St. Gilesban, a napjaim unalmasan teltek. Reggelenként a korábbi busszal mentem Jared társaságában, munka után néha sokan kimentünk a parkba, aztán haza busszal. Otthon kajáltam, aludtam, felkeltem és megint munkába mentem. Néha beszéltem Sandrával is. És elkezdtem számolni a napokat a fesztiválig. Kiszámoltam, hogy ha így haladok, meglesz a pénz az egész belépőre, vagyis nem kell kihagynom napokat.
Egyik nap, amikor zenét hallgatva üldögéltem az én saját pultomnál, amit megjegyzek nagyon jól irányítottam, észrevettem közeledni pár jövendőbeli vendéget. Kirántottam a fülemből a kis fehér barátomat, és mosolyogva vártam, amíg a hatalmas gurulós bőröndöket cipelő hordár társaságában a recepciós pulthoz tipegnek. Most már jobban megnéztem őket. Ne, ne, ne! Csak ezt ne!
A szőkeség, mini farmerszoknyában, rózsaszín topban, hatalmas, drága napszemüvegben, és olyan arany színű magassarkúban, amiből egy éhező afrikai család jóllakna, az óvodai legjobb barátnőm volt, Caroline. Akit mostanra utáltam. De jóban voltam vele. És most komolyan abban a szállodában akar megszállni, valószínűleg az elnöki lakosztályban, ahol én dolgozok, hogy elmehessek a fesztiválra, ahova ő egy bociszemes-cukikislánynézésért a legdrágább jegyet kapta. Nagyszerű.
- Abby, te, itt? -nézett "meglepetten" Caroline, miközben a Lúiszvottyonjából kotorászta elő a huszonhetes számú hitelkártyáját. Csak mert ma huszonhetedike van.
- Igen. Én, itt. De hát mondtam neked nem tudom mikor, hogy itt fogok dolgozni. -mondtam udvariasan, recepcióshoz illően. Elvégre, profi lettem.
- Tudom, de nem hittem, hogy komolyan is gondolod. Ó, én soha nem tudnék dolgozni, főleg nem ilyen munkát. -mondta naaagyon együttérzően, és láttam rajta, hogy gondolatban hozzátette, hogy "de nekem nem is kell, lúzer".
- Hát, úgy tűnik mégis. Nos, melyik szobát szeretnéd?
- Külön szobát akarok- Akarok! Ez milyen duma...- amiben hatalmas franciaágy van, jacuzzis fürdőkád, valamint terasszal és... -alig tudtam ilyen gyorsan benyomogatni a szobakeresőben a körülményeket.
- Meg is van, a nyolcadikon lesz a 256-os szoba. Josh majd felviszi a cuccaid, menj csak vele. -mondtam majd a mindig mosolygós hordárfiú kezébe nyomtam volna a kulcsot, ha nincs mindkét keze tele Caroline egy hétre hozott cuccaival. Így hát előrehajoltam, majdnem átestem a pulton, mire sikeresen becsúsztattam a fiú zsebébe a kulcsot. A szoba kulcsát, amit én soha nem fogok tudni megfizetni. Ahol most az egyik "barátnőm" lakik. Csak úgy, mert épp ehhez volt kedve, és mert nem akar sokat kocsizni a közeli plázáig. szegényke, nem tudja eldöntnei melyik sporkocsival jöjjön, és melyik sofőr hozza? Egyemmegaszívét.
Elmerengve néztem, ahogy ez a cicababa eltipeg... és azon gondolkoztam, mennyire megtépném. Nem is vettem észre, hogy valaki a pulthoz lépett.
- Szia! -mondta Jared, miután látta, hogy nem nagyon veszem észre.
- Jajj, szia. -mondtam meglepődve, hogy hogy lopózott ide. A srác egy fehér szakácsköpenyt viselt, az ujja felhajtva, és a mellkasán pár piros kajafolt.
- Ismerted azt a csajt?
- Igen... ő volt a legjobb barátnőm az oviban, amíg nem jött be az az íratlan szabály, hogy "mindenki az anyagi szintjében lévőkkel barátkozzon, köszipuszi". De jobb így, nem bírom.
- Megértelek. Egy hisztis ribanc.
- Ismered?
- Öhm, nem. Csak látszik rajta. Hú, annyira meleg van a konyhában, szétsülök. -panaszkodott.
- Hát tudod, egy konyhában általában meleg szokott lenni. Meglepő.
- Az, ha ezt tudom akkor megyek inkább hűtőgépszerelőnek.
- Ennek nincs értelme.
- Miért is? -érdeklődött incselkedve a srác.
- Mert a hűtőgépszerelőt akkor hívják amikor nem műkszik a hűtő, vagyis nem hűt.
- Lehet, igazad van. Mindegy. Hú, mennem is kell. Ájláv ötperces szünet.
- Szia! Majd akkor jössz a busszal?
- Persze. -mosolygott rám.

Amikor a busszal estefelé Jared megállójához közeledtünk, ő felém fordult és láttam rajta, hogy izgul, mielőtt kinyitotta volna a száját.
- Te, fiigyelj... izé... én azon gondolkodtam, hogy nem lenne kedved feljönni hozzám? Tudd, a haverjaim ma egyetemi előadáson vannak, mert szerencsétlenek két tárgyból is majdnem buktak és... szóval a lényeg, hogy nem lenne kedved nálam vacsizni? Összedobnék- dobnánk- valamit. - mosolygott aranyosan.
- De szívesen, menjünk! Csak felhívom anyut. -megejtettem a hívást, majd amint letettem, már meg is állt a busz, és én Jareddel együtt leszálltam.
Egy kicsit sétáltunk az utcán, majd befordultunk egy belső udvaros lakótömbbe, ami nagyon aranyos volt. Jared a harmadikon lakott, és nem volt lift. Bizony, három egész emeletet gyalogolnom kellett. De legalább előre ledolgozom amit ma össze fogok zabálni. Felértünk, majd Jared ajtót nyitott.
Nagyon kedves kis lakás volt. Ahogy beléptünk, megpillantottam a nagy, barna csempés konyhát, mellette a kicsi, de praktikus nappalival, amiben egy nagy fotel, egy könyvespolc, egy kis azstal és egy tévé helyezkedett el. A nappaliból nyílt egy kis folyosó, ami gondolom a hálószobák felé vezet.
Lepakoltunk, majd azon kezdtünk gondolkozni, mi legyen a vacsora. Jared javaslatára négysajtos pennetésztát készített. Szeretem az olyat, igaz én mindig csak zacskós porból csináltam, ami sokszor meghaladta a tudományom, és egy barna, büdös maszlag lett belőle. Szóval inkább csak ültem a bárszéken és bámultam a srácot, ahogy ügyködik. Nagyon ügyes volt, mint az igazi szakácsok, olyan mozdulatokkal vágta a hozzávalókat, keverte össze a tényleg négy féle sajtot, közben megfőzte a tésztát. Isteni illatok keringtek a konyhában, összefutott a nyál a számban.
Kisvártatva kész is lett az isteni kaja, én vállaltam a nehéz feladatot, hogy megterítek, és ennek eleget is tettem két fekete tányérral, villával, pohárral és szalvétával. Tökéletes, profi vagyok.
Jared az asztal közepére rakta a gőzölgő tésztát, én pedig szedtem magamnak belőle. Aztán megvártam, míg ő is szed, és enni kezdtünk. Valami fantasztikus volt, sokkal jobb mint a zacskós. Imádom a pasikat, akik tudnak főzni.
- Szóval, te melyik egyetemre mész? -érdeklődött a srác két falat közben.
- Valószínűleg az építészetire.
- Az jó, én nem tudok építeni. Játékkockával sem, mindig összeomlik. -mondta majd kicsit elszontyolodott.
- Nem baj. Neked nem is kell építeni, ha ilyen jól főzől. -mosolyogtam rá, majd bekaptam egy nagy falatot a tésztából.
- Ó, köszi. -válaszolt mosolyogva.
Vacsora után én már épp menni készültem, de megcsörrent a mobilom. Még ott maradtam amíg felvettem. Anyu volt.
- Szia anya, ne haragudj, nem sokára otthon vagyok. - mentegetőztem. Majd elhallgattam, nem kaptam választ. Valami furcsa hüppögő hangot hallottam a vonal végéről, majd egy kis csörgést, és Chris hangja szólalt meg a vonal végén.
- Abby! Azonnal ide kell jönnöd... Izé.. Bonnie kórházban van, vagyis már mi is.
- Mi? Ne hülyéskedj, mi van vele? -majdnem ordítottam és a könnyem is elkezdett folyni.
- Vakbélgyulladása van. Nemsokára meg kell műteni, gyere be, siess. -modnta Chris komolyan. Még azt sem tette hozzá, hogy "szedd a vastag csülköd". Perzse a helyzethez nem illett. És ha most ezt mondta volna és istenbizony szétverem.
- De úristen, ezt nem hiszem el! Ez nem lehet igaz. Na jó, azonnal ott vagyok! - mondtam, és már egyre jobban ömlött a könnyem. Annyira szerettem Bonnie-t, olyan aranyos volt. Nem az az idegesítő kishugi, aki mindenben utánozni akar, mindenhova követ, és sipítozós hangja van. Hanem az az aranyos. És nem tudtam elképzelni, hogy neki valami baja legyen. Annak az áldott jó gyereknek, aki akkor is alig mert hazajönni amikor hármast kapott a dolgozatára. Azoknak a szép kék szemek tulajdonosának, amikkel úgy de úgy tudott nézni... El sem tudtam képzelni, hogy most egy olyan hideg ,idegen, kényelmetlen kórházi ágyon fekszik. És nem mosolyog, nincs meg az a csillogás a szemében. Ő még kicsi ehhez. Én meg akartam óvni, nem akartam, hogy baja legyen. Ő nem érdemli ezt meg. Ő nem érdemel semmi rosszat.
Gyorsan elmondtam Jared-nek a helyzetet, majd már majdnem kint voltam az ajtón, amikor ő a karomnál fogva visszatartott. de nem sokáig. Csak amíg.. felkapta a mobilját és a kulcsát?
- Te meg? -mondtam majd már mentem volna le a lépcsőn.
- Veled megyek. Ha nem zavarok. -jelentette ki.
- Nem kell velem jönnöd... -kezdtem volna bele.
- De szeretnék. Meg szeretném tudni, hogy van a hugod. -nem is ismerte Bonnie-t... De tényleg látszott hogy aggódik. Én pedig nem akartam időt vesztegetni azzal, hogy vele vitatkozom, ezért engedtem, hogy velem jöjjön.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése