Hali :]*szemlesütés*
Mély, őszinte bocsánatkéréssel tartozom mindazon egyetlen olvasómnak, aki olvasóm. :)
A lényeg, hogy nem volt valami napsugaras időszakom mostanában sajnos, higyjétek el, én lennék a legboldogabb, ha a legfontosabb az új részek kitétele lett volna :')
De azért nyugodjatok meg, alkotni alkottam, szerintem nem is keveset :D -utálni fogtok, de borzasztóan. de annyira borzasztóan, hogy az már borzasztó! Olyan dolgot tettem, amit el sem tudok képzelni :D És nem fogjátok sokáig megtudni, majd előre szólok. Ha azt hiszitek, hogy ez az, jusson eszetekbe: Ez semmi ^^
Na nem fosatom a szót, lássuk a fantörpikusságom, amikor Abby még puding, és Jared még jófiú :)))
Zenécske, csak mert csak :)
Az egyik kedvencem :)) (Köszönöm Szancsukának <---itten lehet és ajánlott megtekinteni a blogocskáját :) )
Ha elfelejtettétek volna: Katt a továbbra :))
Luluka.. :D
Gondoltam, megvárom Chris-t, de nem lett volna se nekem, se neki jobb. Így hát felmentem a szobámba. De nem hagyott nyugodni egy gondolat. Oké, hogy Chris egy perverz állat. De vajon miért gondolja azt, hogy nem lehet Jareddel köztünk csak barátság? Oké, fiú. Oké, helyes. Oké, nincs barátnője. De ez a három tényező nem vezet automatikusan ahhoz, hogy ha egy lánnyal barátkozik, össze is kell jönnie vele. Igaz?
Valahogy aztán elaludtam, és próbáltam elfelejteni a dolgot.
Reggel hamar felkeltem. Hamar, fél nyolckor. De az vasárnap hamar, oké? Felekltettem Chris-t, aki olyan hajnal négy fele jöhetett haza. De semmi kedvem nem volt egyedül buszozni a kórházig, és be akartam menni Bonnie-hoz, akit ha minden igaz, holnap-holnapután haza is engednek. Chris nyafogott egy sort, de aztán megfenyegettem, hogy hozom a vizes vödröt, mire kimászott az ágyból. Sokan csak fenyegetőznek ezzel. De én egyszer úgy kilocsoltam az ágyból, hogy azóta nem kockáztatja meg a dolgot.
Tehát a drága bátyám 5 percen belül indulásra készen állt az ajtóban, és én is siettem. Beautóztunk a kórházba, odafelé vettünk Bonnie-nak a kedvenc csokijából, Chris meg akarta enni, de én megvédtem. Odaértük, már tudtuk merre van Bonnie.
Amikor beléptünk a kórterembe, boldogan vettem észre, hogy Bonnie már sokkal jobban van. Az ágyon feküdt ugye, de a macijával játszott, és az arca is gondtalanabb volt. Odaszaladtam az ágyához és óvatosan megöleltem.
- Jajj, annyira jó, hogy jól vagy! -mondtam neki majdnem sírva a boldogságtól. Oké, egy vakbélműtét nem a világ vége, de számomra igen.
- Köszönöm, hogy itt vagy velem, Abby! -hallottam a hangjában az őszinte boldogságot, és örömöt. - Képzeld, már holnap haza is mehetek!
- Jajj de jó, annyira hiányzol nekünk, ugye Chris?
- Igen, persze hugi.
Még bent maradtunk vele egy kicsit, majd jöttek a nővérkék és elvitték vizsgálatra. Mondták, hogy ne várjuk meg, sokáig fog tartani. Én meg akartam várni, de apu és anyu is mondta, hogy menjek csak haza, minden rendben lesz.
Chris hazavitt kocsival, de én megkértem, hogy tegyen ki Jared házánál. Ő ennek eleget is tett, és látszott rajta útközben, hogy valami ütős kis beszóláson agyal. A szemétperverzállata. Én felhívtam Jaredet, hogy odamegyek hozzájuk, és megkértem, hogy jöjjön le a buszmegállóba, ugyanis nem akartam három emeletet gyalogolni.
Mire odaértünk a megállóba, Jared már ott volt. Chris nem talált ki semmit, ezért egy szó nélkül elhajtott.
- Szia! Na, hogy van Bonnie? -érdeklődött Jared, majd megölelt.
- Nagyon jól, épp vitték valami utóvizsgálatra. -mondtam, és én is visszaöleltem . Annyira boldog voltam, minden tökéletes volt. Vagyis, amennyire lehet. Minden helyreállt. Bonnie jól van, van melóm, így lesz pénzem, és van egy új barátom. Aki ráadásul fiú, és még jól is néz ki. Nem, ne gondolj semmire!
Az ölelés után Jared megkérdezte, mit szeretnék csinálni. Semmi ötletem nem volt, ezért csak sétálgattunk az utcán.
Már olyan este nyolc lehetett, és mi még mindig csak sétáltunk. Még soha nem beszélgettem ennyit valakivel egyfolytában. És úgy, hogy közben nem éreztem kényelmetlenül magam.
Megcsörrent a mobilom. Apu volt, reméltem, hogy csak megerősít, miszerint Bonnie-val minden okés.
De nem. Amit apu mondott, hihetetlen volt, sokkoló. Nem hittem el, hogy ez velem történik. Vagyis azzal az édes kicsi csöppséggel. Amíg beszéltünk, Jared az arckifejezésemből már levehette, hogy valami baj van, vagy ha nem, akkor abból, hogy nagyjából elbőgtem magam, miután letettem a telefont.
- Mi a baj, mi történt? - aggodalmaskodott a srác.
Akadozva ugyan, de elmondtam neki, hogy Bonnie rosszul lett, nem tudják mi van vele, és lélegeztetőn van. És, hogy apa megkért, hogy ne menjek be. Nem tudok semmit tenni, és ők sem tudnak semmit tenni, csak várnak. Tehát én is várok.
aztán megint sírni kezdtem. Nem tudtam elképzelni, milyen lehet most Bonnie. Nem is akartam. Borzasztó érzés kerített hatalmába. A kishúgom, aki pár napja még boldogan szaladgált a kertben, most egy kórházi ágyon fekszik, gépekkel lélegeztetik, és nem mosolyog. Nem derülne fel az arca, ha bemennék hozzá. Nem! Ezt verd ki a fejedből!
Jared látva, hogy nem tud mást tenni, átölelt. Én pedig szorosan magamhoz húztam őt, és még midig csak sírtam. Ő a hátamat simogatta, és a fülembe suttogta, hogy minden rendben lesz. Ez megnyugtató volt, amint maikor kiskoromban apukám ölébe ültem és ő altatott el. De annál valahogy mégis több.
Csak álltunk ott a forgalmas utca közepén, és én sírtam, Jared pedig ölelt. Nem érdekelt, ki néz hülyének, nem érdekelt, ki mit gondol. Ők nem érzik át azt, amit én.
Aztán valahogy kifogytam a könnyekből, és elhúzódtam a sráctól. Képzelem, hogy nézhetett ki a fejem. De ő megnyugtatóan a szemembe nézett, miközben az egyik keze még mindig a hátamat simogatta, a másikkal pedig egy könnycseppet törölt ki a szemem sarkából.
Majd megkérdezte, hogy hazakísérjen-e. Én szipogva igent mondtam, mire a buszmegálló felé kezdtünk sétálni. Egyetlen szó nélkül. Szorosan egymás mellett, ami megnyugtató volt. Jó volt, hogy Jared ott volt velem, hogy nem egyedül voltam, amikor apu hívott. Hogy megnyugtatott, és hagyta, hogy kisírjam magam.
Most pedig a buszon ültünk, a második emeletén, ahol nem volt senki csak mi. Én akartam felmenni, hogy ne nézzen mindenki hülyének. Most semmire nem volt szükségem, főleg nem lenéző pillantásokra. Se sajnálkozókra. Olyan, megnyugtató pillantásra volt szükségem, amit a mellettem ülő, barna szemű sráctól kaptam meg. Aki öt perce még a karjaiban tartott, amíg én zokogtam. Aki támogatott, és megvédett.
Megérkeztünk a házunkhoz, ő pedig bekísért. Chris nem volt otthon, fogalmam sem volt ,merre lehet, de nem is nagyon érdekelt. Jobb is, hogy ő nincs itt, szörnyű társaság, főleg amikor szomorú, vagy amikor én vagyok az. Ha mindketten, akkor elviselhetetlen az egy levegőt szívás. Ő dühöng, én pedig próbálok tudomást sem venni a világról.
Jared mint mondtam, bekísért, leült velem a kanapéra, és megnyugtatóan tartotta a kezét a haromon. Én nekidőltem a vállának és sot nem sírtam ugyan, elveszett voltam. Nem akartam gondolkodni. Nem akartam, hogy eszembe jusson a kishúgom. Aki nem tett semmit, és ezt kapja. A világ igazságtalan.
- Itt maradjak veled, vagy szeretnél egyedül lenni? -kérdezte halkan a srác.
- Maradj itt, nem szeretnék egyedül lenni. De ha menni akarsz akkor... - mondtam elbizonytalanodva. Nem akartam, hogy itt hagyjon. Nem akartam, hogy elmenjen.
- Dehogy, szívesen ittmaradok veled, csak gondoltam... -hagyta félbe a mondatot.
Aztán megint átölelt, olyan megnyugtatóan. Olyan barátiasan. De közben a hajamat simogatta. És én nem bántam. Ő csak a barátom. Csak... De nekem sokat jelentett. Többet, mint akármi. Többet mint ezer meg ezer szerelmi vallomás, vagy fesztiválbelépő. Nem volt szükségem másra jelen helyzetben, csak rá.
Valahogy elaludtam, mert olyan tizenegy óra fele egy beszélgetés hangjaira keltem. Halk beszélgetésére ugyan, de értettem, mert pontosan a fejme fölül jött a zegyik hang, és kb előlem a másik. Alvást színleltem továbbra is, hogy hallgassam, mit beszélnek.
Az egyik Jared volt, akinek én a véllán feküdve aludtam ezidáig. A másik meg... Chris? És miről beszélnek?
- Haver, engem nem zavar ha összejöttetek, nem nagyon érdekel de...
- De mi nem jöttünk össze!
- Még... Szóval a lányeg, hogy vigyázz rá. Minden értelemben. - hallottam Chris hangjában a fenyegetőzést, és el tudtam képzelni, milyen fjeet vághat hozzá. Hogy értette, hogy mindenben? Vagy félreértettme, mert álmos vagyok, vagy akcióba lépett a perverz állat bátyám, a barátom ellen.
- Chris, figyelj, teljesen félreérted. Mi csak barátok vagyunk. -mondta Jared.
- Ne nézzetek hülyének, látom amit látok.
- ... -ez egy néma csönd a fejem fölül.
- Na ne már... látom, hogy nézel rá. Látom, ő hogy néz rád. És azok az ölelések sem olyan barátiasak már, haver. Sínen vagy. -idióta perverz állat, mondom én!
Röhögés. Mindkét irányból. De csak ilyen kínos, beszélgetéstbefejező röhögés. Én úgy teszek, mintha most ébredeznék.
- Sziasztok! Chris, te meg?
- Nem rég értem haza, és már megyek is aludni. Te is menj szerintem. -modnta, majd feltámolygott a szobájába. Jared felkísért az enyémbe.
- Holnap jössz munkába? Mert elmondhatom Becky-nek mi a helyzet...
- Nem én.. be szeretné menni. A munka eltereli a gondolataimat.
- Jó, ezesetben itt leszek a házatok előtt fél kilenckor. - modnta mosolyogva.
- Jajj, nem kellene.
- De. -modnta még mindig mosolyogva, majd odajött hozzám a vaksötétben, és megölelt. Ugyanolyan megnyugtatóan. Most hallottam a fülemben a lélegzését, a másik kezével pedig a fajamt simogatta. És én örültem ennek. Annyira édes volt. De ő a barátom. Ekkor eszembejutottak Chris szavai... "azok az ölelések már nem is olyan barátiak..." Hát, mond valamit. De nem, ezt verd ki a fejedből! Csak beképzeled.
- Szia! -modnta Jared mosolyogva, majd kiment a szobámból, és hallottam lépteit a lépcsőn, majd az előszobában, majd a zár kattanását az előszobából. Átöltöztem pizsamába, és befeküdtem az ágyba.
Kisvártatva valaki benyitott a sobámba. Ki lett volna más, Chris volt az.
- Hugi, szeretnék veled megbeszélni egyet s mást. -olyan feje volt, mint amikor apu kezdett bele a virágokba és a méhecskékbe... tavaly!
- Chris.. mit akarsz?
- Figyelj, a vak is látja, hogy ti Jareddel nem csak barátok vagytok. Ne nézz ilyen csúnyán, én sem vagyok hülye. szóval a lényeg, hogy arra kérlek, ne siess el semmit. Nem akarom, hogy megbántson. És ha mágis, akkor legalább védekezzetek. - modnta immáron gonoszan és sunyin vigyorogva a bátyám.
- Chris! Fogd be a szád! Tűnés a szobámból mielőőtt felpofozlak! - fenyegettem meg. Bátyuskám óvatosan kislisszant az ajtón, de előbb valamit az ágyamra dobott. Megnéztem. Egy gumi. De utána mentem volna, hogy szétverjem. De ahhoz túl álmos ovltam ,így a kis cuccot bevágtam az ágyam alá, és aludtam. De egyfolytában csak az a beszélgetés járt a fejemben...
Reggel, amint felkeltem, az első dolgom volt felhívni anyut. Aki ájékoztatott, hogy Bonnie ugyan jobban van, még midnig nem tudják mi a baja. És senki nem mehet be hozzá, így énse menjek a kórházba, felesleges, ők hívnak ha megtudnak valamit.
Az óra szerint nyolc volt. Pont időben vagyok. Fogat mostam, felöltöztem egy feszülös, fekete nadrágba, hozzá magassarkúval és eygy hosszuujú fehér pólóval, valamint egy piros köves nyaklánccal és fülbevalóval. Aztán kivasaltam a hajam, és már el is érkezett a fél kilenc. Feltettem gyorsan a névtáblám, belepillantottam a tükörbe, fogtam a táskám, és kimentem a ház elé. Jared már ott várt, ő a szokásos laza ruhájában volt. Eddig fel sem tűnt, milyen aranyosan mosolyog. Na elég legyen ebből, ő a barátod te ülye, ne cseszd el a dolgot!
- Jó reggelt. -mondtam, és megöleltem.
- Jó reggelt. -hallottam a fülembe suttogva. - Hogy van Bonnie?
- Egész jól, de még midngi ne mtudják mi van vele. Nem tudom, mikor engedik haza.
- Remélem, minden rendben lesz vele. -modnta őszintén nézve, majd elindultunk a buszemgállóba. A busz jött is, anna krendje módja szerint, mi pedig felültünk, ahogy azt kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése